Visszajöttünk a nyaralásból, rossz érzés volt otthagyni azt a boldog helyet.
Rögtön a szünet utáni héten jött a kampányhét, ahol a 11-esek versenyeznek.
Egy szép napon sétáltunk lefelé a lépcsőn Elláékkal, és megláttam Őt. Őt, akibe abban a pillanatban szerelmes lettem. Nem tudom hogyan, de kész voltam. Halálosan beleszerettem. Ő éppen jött fel a lépcsőn, lefele nézve, majd beletúrt a hajába, és rámnézett. Egyenesen rám, el sem hittem. A szívem majd' kiugrott. A sötétbarna haja, a csodás kék szeme, és az a tökéletes szája. Egyszerűen hihetetlenül éreztem magam, utána egész nap rá gondoltam. Beledöglöttem, hogy fogalmam sem volt kicsoda. Aztán egy másik napon (talán november 5.), megláttam az egyik kampányoló osztály műsorán nem sokkal mellettem. Megkérdeztem Claudiát, hogy nem tudja-e ki ő ott a piros-kék csíkos pulcsiban. Gus Green. Tudta, mert egy általánosba jártak. Ellának árultam el először, hogy tetszik. Vagyis halálosan szerelmes vagyok belé. Elég sokat vaciláltam, hogy bejelöljem-e, végül aztán rákattintottam az "ismerősnek jelölés" gombra. Állandóan a telefonomat figyeltem, hogy visszajelölt-e. Másnap megtette, és a szívem megállt, amikor like-olta a profilképeimet. Én ugyanúgy tettem, bár pár nappal később már meg is változtatta (istenire). De utána semmi.
Ella tudja ennek az egész sztorinak minden részletét, és minden érzésemet. Rengetegszer sírtam órákon át, mert teljesen elvesztettem a reményt, hogy valaha is rám fog írni, vagy egyáltalán beszélünk valamit. És igen, megcsináltam megint, nagyon csúnyán. Minden nap sírtam, és szinte minden nap csináltam is... Hol a reménytelenség miatt, hol azért mert utáltam magam. Azt gondoltam, sosem még csak rám sem fog nézni egy olyan srác, akibe a fél osztálya bele van zúgva. Ellával közben megtudtuk, hogy még csak 8-as, de hát nem néz ki annak. Azt is kinyomoztuk, melyik a termük, és a novemberünk plusz a decemberünk fele abból állt, hogy sétálgattunk a bioszterem előtt, és egymás lelkét ápolgattuk. Ő Isaac-kel volt ugyanilyen helyzetben, bár nekem még mindig fura, hogy osztálytárssal... Hiányzik picit ez az időszak, de nem minden része. Bárcsak sose ismertem volna meg Gust. Nagyon szerettem. Sosem mondtam még ki senkinek sem (de komolyan, még anyának sem), de neki ezerszer is elmondtam volna, hogy "szeretlek". Valahogy fájt kimondani, féltem. Talán mert nem is szeretek senkit. A dalszöveges füzetembe körülbelül 15 oldalnyi dalt írtam róla, a reménytelenségről, majd később a végtelen boldogságról, csalódásról, szomorúságról. Akármit megadtam volna Érte. Minden 22:22-kor és ilyen óra-perc egyezésnél azt kívántam, bárcsak tőle kapnám az első csókomat, és az első (és utolsó, életem végéig tartó) barátom legyen. De erre láttam a legkevesebb esélyt, legalábbis akkor azt hittem. Ellával minden nap lelkiztünk, ő mindig reményt adott nekem, hogy soha ne adjam fel, csak higgyek, mert bármi megtörténhet, és semmi sem lehetetlen. Isaac-et rávettük Ellával, hogy hívja el korizni Gust. Nos persze nem egyszerűen, bár már régebbről ismerték egymást, szóval annyira azért nem volt gáz helyzet. Annak idején minden héten jártunk korizni, hol kevesen, hol többen. Nos Gus barátunk okosan belerúgott az üvegajtóba, ezért össze kellett varrni a talpát, úgyhogy egy jó ideig nem jött velünk korizni (nem mintha egyszer is jött volna).
A november jó gyorsan elment. Igazából csak szomorkodással, sebeltakarással, biszterem előtti sétával, és lekizéssel telt. Jött a december... Ó, az az emlékezetes december.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése